10.fejezet Már megint tilosban

Eljött az a pont ahol már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal.Vadásztunk és kész. Ennyi. Azt hittem ebben az új testben nem fogom megismerni mi az az unalom,de napról napra erősebben tört rám a gyűlölt érzés és ezzel Sara is így volt. Megbeszéltük,hogy vadászat után ötletelünk kicsit mit is kezdhetnénk magunkkal. Egyszerre léptünk be az ajtón, mindketten véresen,koszosan. Ma egy puma különösen megfuttatott. Gyorsan lezuhanyoztunk,majd lekuporodtunk a plüss kanapéra.
-Nos..-sóhajtottam és kérdőn néztem barátnőmre. Tanácstalanul nézett vissza rám.
-Járhatnánk suliba megint.-vetette fel lelkesen
-Sara nyár van.-hűtöttem le.
-Tényleg..-motyogta.-Teljesen elvesztettem az időérzékemet.
-Menjünk nyaralni.-vigyorogtam.
Sara megütközve nézett rám.Eszembe jutott miért is nézhet olyan furcsán. Elképzeltem magunkat a reptéren több száz ember között és ötletem rögtön hatalmas marhaságnak tűnt.
-Valami sport?-kérdezte Sara reménykedve.
-Remek ötlet Sara.-vigyorodtam el.- És mit gondolsz majd kocogunk?-kérdeztem szenvtelenül mire mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Bár ez nem is olyan rossz ötlet...-motyogtam.
-A kocogás?-fulladozott Sara.
-Neem a sport.-pillantottam barátnőmre.
-De hát minden sportot utálunk...Kivéve a...-itt elakadt a szava .Elhallgatott és arcán hatalmas vigyor terült szét.-Komolyan?-dadogta.
Hevesen bólogattam.Sara csillogó szemekkel fölpattant.
-Fölhívom Pault.
-Jó.-helyeseltem és bekapcsoltam a tévét.

Sarával minden sportot utálunk kivéve a lovaglást. Régen jártunk edzésekre rendszeresen, béreltünk is lovat akiket rettenetesen megszerettünk.Csak sajnos a lovarda tönkrement és a lovak szétszóródtak.Nem tudtuk meg hová kerültek kedvenceink.Sarával zavaros beszélgetésünk arra utalt,hogy szerzünk magunknak egy lovat,hogy legyen valami elfoglaltságunk. Gondolom azért hívja Pault,hogy építsen a ház mellé egy karámot. Annyira szeretném,hogy összejöjjön!
-Azt mondta jön.-kiáltott Sara.-Nem mondtam meg neki miért kell idejönnie.-mosolygott.
Pár perc múlva csöngettek.
-Helló.-vigyorgott Paul és belépett az ajtón.-Mi volt ilyen sürgős?-kérdezte mit sem sejtve.
-Paul te olyan ügyes vagy...-simultam hozzá.
-És olyan erős.-kontrázott Sara.
Paul felvont szemöldökkel mosolygott.
-Mit akartok?-kérdezte.
Sarával bosszúsan egymásra pillantottunk majd beszámoltunk neki arról,hogy szeretnénk venni egy lovat. Persze azt,hogy éjszaka akarunk lófelfedezési akcióra indulni és nem is egészen pénzért hoznánk el őket... Nos arról nem igazán.
-Mi? Lovat ? Nektek? De hát az nem lenne biztonságos...-zihálta Paul
-Miért is?
-Mert meg....Mert lehet hogy ellopnák.-mondta piros arccal Paul.Már megint ez a meg... Nem értem!
-Majd teszünk villanypásztort és éjszakára bezárjuk őket.-morogta Sara bosszúsan. Látszólag őt is idegesítette a meg-el kezdődő szócska amiről Paul nem bírt leszállni.
Paul végül megadta magát és elment a fatelepre,meg egy lovasboltba villanypásztorért. Persze ha már ott van bevásároltattunk vele mindent ami egy lónak kell meg persze néhány bála szénát és pár zsák zabot is hozott.
Hát nem aranyos?
Paul pár hét múlva vörös fejjel tette le a kalapácsot.
-Végre kész!-sikított Sara és Paul karjaiba vetette magát és én is így tettem.
-Köszi,köszi,köszi...-hálálkodtunk a fiúnak.
Készített egy karámot a ház mögött villanypásztorral,és egy kétszemélyes apró istállót. Hihetetlen milyen jól ért hozzá...Nem is értem honnan tudhat ennyi mindent az építésről.
Miután berámoltuk a nyergeket,kantárakat,kötőfékeket és egyéb kiegészítőket a pici nyergesbe Paul hazament,mi pedig kivártuk az éjjelt. Fekete farmert és fekete pulcsit húztunk. A harisnya a fejünkön már kissé túlzás lett volna.Órákig haladtunk a patak mentén,míg végre lószagot hozott a szél. Sarával felsóhajtottunk és gyorsabb tempóra kapcsoltunk. Hosszú percekbe telt mire kibukkant egy romos épület az erdőből. Oda settenkedtünk ahonnan a lovak prüszkölését hallottuk.
Benéztünk az istállóba. 6 ló állt bennt szorosan kipányvázva csontsoványan. A saját trágyájukban topogtak. Ezer meg ezer légy rajzott körülöttük.
-Remek.Pont ezt a lepratelepet kellett...-kezdte Sara dühösen miközben végigmértük a lovakat.
Rettegve pillantottunk egymásra.
-Mondd,hogy nem.-súgtam remegő hangon és lassan odasétáltam a deres kancához  . Nabucco volt az. Az imádott lovam,akit egész múlt nyáron béreltem. Máskor rendezett,rövid szürke sörénye hosszú,csimbókokban lógott, tele volt bogánccsal. Teste sebes volt,szőre ápolatlan,fénytelen.
Ugyanez volt elmondható Sara lováról a sötétpej heréltről Buttlerről. A régen kíváló ugróló patái repedezettek voltak,fejét lehajtva  fáradtan állt.
-Elvisszük őket.-mondtam határozottan. Sara hevesen bólogatott.
Ó persze mi zseniálisan okosan és előrelátóan egyáltalán nem terveztük meg,mit fogunk tenni ha találunk két lovat és elvisszük őket. Se kötőfék,se vezetőszár,se kantár se nyereg se Semmi!
Sara mélyet sóhajtott és elkötötte a lovat. Én is így tettem. Kivittük őket az erdőig,ahol Sara szó nélkül felült a lóra,mely mélabúsan megindult alatta hazafelé. Értetlenül meredtem rájuk,de aztán én is felugrottam Nabucco-ra és elindítottam. Életemben elősször nem én tartottam a lótól. Nekem kellett vigyáznom rá,hogy egy rúgással ne roppantsam össze magam alatt. Vicces helyzet ugye?
Nos szó nélkül léptettünk egészen hazáig. Hajnal háromkor érkeztünk meg. Amint letisztítottuk a lovakat és betettük őket a bokszokba tárcsáztam Paul számát.
-Mivan?-motyogta egy álmos hang.
-Siess.Gyere gyorsan gyorsan.-könyörögtem remegő hangon. Letette.
Kétségbeesetten bámultam a telefont.
-Szemét.-motyogtam sírással küzködve és eldobtam a telefont.Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Ekkor fékcsikorgást hallottam és Paul hangját ahogy Sarával duruzsol.
Feltéptem az ajtót és kirohantam.
-Paul segíts.-zokogtam a fiúnak és a borzasztó állapotban levő lovainkra gondoltam. Csak most jutott eszembe.Keresni fogják őket. Visszaveszik őket. Rémesen fognak bánni velük.Megint.
Sara mintha csak olvasott volna a gondolataimban a fülembe súgta:-Hagytam egy cetlit.

a lovakat ne keresse. Mire ezt az üzenetet olvassa már régen külföldön lesznek.


Hálásan néztem Sarára. Megbeszéltük Paullal,hogy felhívja az állatorvost,azt mondja hogy az övé a két ló és kitalál valamit,hogy miért vannak ilyen állapotban. Mi Sarával a házból néztük az orvost aki felírt pár gyógyszert, adott nekik néhány injekciót , majd borsos számlát hagyva maga után távozott. Ezután jött a patkolókovács,megkörmölte és megpatkolta a lovakat. Pár nap múlva már régi pompájukban tündököltek. A kiegészítő tápoktól visszahízták versenysúlyukat és szemükbe visszatért az élet. Sörényüket levágtuk,kibontottuk. Újra gyönyörűek voltak és tele voltak energiával. Minden nap hosszú lovaglásokat tettünk a tengerparton,az erdőben és a hegyekben. Remek időszaka volt ez az életemnek.

Képek

Sziasztok! Amint látjátok képeket raktam föl a szereplőkről ,hogy jobban el tudjátok őket képzelni. :) Kérlek írjatok véleményt róluk. Hasonlít a ti fantáziáitokhoz? Előre is köszi. Egy hétig nem tudok majd írni mert megyek lovastáborba :) Persze írok,csak füzetbe és ha hazaértem nyomom a frisset
Pussz
Bree

9.fejezet Örökbefogadás

-Sara..Úgy hiányoznak az állatok...-motyogtam
-De hát nap mint nap vadászunk..-válaszolta Sara.
-Nem.. nem nem a kaja,hanem mondjuk egy kiscica vagy egy kiskutya..-csillant föl a szemem.
Sara furcsán nézett rám. De hosszú könyörgés után végül beosontunk az állatmenhelyre,olyan hajnal 2 körül.
Végig sétáltunk a kutyákkal teli folyosón fejet csóváltunk. Bár mindig is kutyapárti voltam,most inkább egy kiscicát szerettem volna. Azt hiszem ezzel Sara is így volt.  Amikor a macskák részlegéhez értünk az összes cica elkezdett nyávogni. Végignéztem az összeset és végül egy apró cicán akadt meg a szemem. Az alapszíne fekete volt, de a pofájától a melléig fehér folt húzódott és a lába is fehér volt. Pont mint Sylvester! Rögtön ez jutott eszembe róla így hát a kiscicát Sylvesternek kereszteltem. Sara kinézett egy krémszínű kis kandúrt, Shadenek nevezte el. Miután lenyúltuk a kiscicákat és szereztünk nekik enni, hazafelé vettük az irányt.
-De édes!-lelkendeztem. Sara lelkesen rakosgatta föl Shade-et a szekrény tetejére,mondván,hogy jót tesz neki  a túlélőtábor. Mindig ezt csinálja!
Rosszallóan néztem barátnőmre és lekaptam a macskát a szekrényről.
-Sara! Kiscicaa!-hangsúlyoztam neki és meglóbáltam előtte a macskát.
-Jól van na ..-morogta és kivette a kezemből. Kezembe vettem Sylvestert és megpusziltam rózsaszín kis orrát.
-Oké csöppem..most megetetlek.. Na de macisajt! Mit csinálsz? Hülye idióta...Nyuszii...-vinnyogott Sara.Ingen kicsit furcsa szokásai voltam az állatok becézései terén.
Borzasztó!Fölsóhajtottam és Sylvester elé toltam az etetőtálat.

Holnap vacsora? 

-Paul írt egy smst!-kiáltottam Sarának.
-És mit írt?-kérdezte Sara
-Azt hogy holnap elvisz minket vacsorázni!
-Oké

                                                                    *


-Sziasztok.-mosolygott Paul és belépett az ajtón. Fekete póló volt rajta ,egyszerű farmerrel. Épp egy törölközőbe bugyolálva szárítottam a hajam,mire Paul becsöngetett.
-Hihetetlen- mormolta Paul rám nézve,majd a bezárt fürdőszoba ajtóra ami mögött Sara zuhanyzott.
Vigyorogva vállat vontam és fölrohantam a szobámba fölöltözni. Fölkaptam egy zöld hosszúujjút és egy farmert,majd visszasiettem hajat szárítani. Mire Sara is elkészült 9 óra volt. Paul bevitt minket fehér Opeljával Port Angelesbe.
Levender.
Ez volt az étterem neve ahol ettünk. Elég rossz volt magamba erőltetni az emberkaját de hát muszáj volt..
-Mit rendelnek?-kérdezte a pincérnő. Nagy erőmbe telt ,hogy rá ne ugorjak és meg ne vacsorázzak azon nyomban.
-Két colát és egy sprite-ot.-mondta Paul sietve. Mire a pincérnő visszajött az üdítőkkel mindenki választott. Mi Sarával rántott sajtot ettünk sült krumplival,Paul pedig egy családi tálat és még a meghagyott sültkrumplijainkat is benyomta.
-Hogy bírsz ennyit zabálni.-vágta oldalba Sara Pault. Erre Paul félrenyelte az utolsó szem sültkrumplimat és fulldokolni kezdett. A kezébe nyomtam a Colát és inni kezdett.
-Huh..-fújtatott és mérgesen nézett Sarára. Sara a plafonon levő repedést tanulmányozta.  Paul megforgatta a szemét és az étlapra meredt.
-Paul..-sziszegtem-Fogd már vissza magad.
-Desszert?-vigyorgott.
Végül megadtuk magunkat és ettünk egy fagylaltkelyhet,Paul pedig egy rakás palacsintát.
-Még jó,hogy te fizetsz.-morogta Sara és hátra dőlt
Paul elkérte a számlát.
-50 dollár?-fújta Paul.Kiforgatta a zsebeit de csak 30 dolcsi volt nála. Nálam volt 10 dollár,Saránál pedig öt.
-Most pedig igényesen távozunk.-jelentette ki Paul és ellökte a székét. Gyorsan fölpattant és kisietett az étteremből.
-5 dolcsiért csak nem jönnek utánunk...-motyogta Paul és gyorsabban kezdett sétálni.
-Aha -sóhajtottam és kinyitottam a házat. Sylvester és Shade a kanapén ültek és nyávogtak.
-Van kiscicátok?-mosolygott Paul és felkapta Sylvestert. Bólintottam
-Hogyhogy nem öl.....elitek meg őket? Annyira aranyosak.-hunyorított Paul. Fölhúzott szemöldökkel néztem a fiút akinek hirtelen sürgős dolga akadt és távozott.

8. fejezet Nyakig a pácban

-Most,hogy a takarítónő részletes személyleírást adott a gyilkososkról,több ember is jelentkezett,hogy látták őket.-hangzott a bemondónő monoton hangja. Sarával döbbenten bámultunk egymásra.
Hirtelen a képernyőn a reszketeg néni jelent meg.
-Az egyiknek sűrű fufruja volt és barna haja,a másiknak is csak neki oldalfrufru díszelgett azon a márványfehér képén.-dühöngött a takarítónő. Nagyon fölzaklatták az elmegyógyintézetben eltöltött napok.
-Az egyiken kék póló volt,fehér nadrággal,a másikon pedig tiszta fekete. A ruhájuk szakadt volt,véres és mocskos.-magyarázta az öregasszony.
-Ám órákkal később egy középkorú hölgy jelezte,hogy látta ahogy megöltek egy szőke lányt és egy barna hajú fiút.Majd másnapra újabb férfi jelentkezett,ám az ő története igen érdekesnek ígérkezett. Azt állította,hogy az egyik lány betört a házukba,megfenyegette őket,majd erőszakkal szabályosan "kitoloncolta" őket az épületből. A rendőrök nem mernek lépni az ügy ellen.
-Nekem gyerekeim vannak,feleségem! Nem fogok odamenni a házhoz,mert hatalmas veszély fenyeget.-nyilatkozta egy rendőr. Seattle tehetetlen.-mondta vészjóslóan a bemondó és vége lett a híreknek.
-Istenem...-nyekeregtem. Sara üveges tekintettel nézett maga elé. Ekkor hangosan dörömböltek az ajtón. Mindketten összerezzentünk és hatalmasat nyeltünk.
Föltápászkodtam és ajtót nyitottam. Az ajtóban Paul állt. Arcán színlelt mosoly bújkált,szeme rángatózott az idegességtől.
-Paul mi van?-karoltam át a fiút és behúztam a házba. Fogalmam sem volt mit mondjak neki. Ez a ház.. Nem mondhatom,hogy ja Paul azért lakunk egyedül ebben a kéróban,mert vámpírok vagyunk és ha hazamennénk a saját családunkat gyilkolnánk le,vagy Hé Paul! Láttad a tévében a fél nyolcas híreket? Igeeen mi vagyunk a Seattle-i gyilkosok ! Igen! Mi foglaltuk le ezt a házat a férfitől és Igen mi mészároltuk le az éttermet. Hé Paul mi van? Hé ! Jól vagy? Sara hívd a mentőket...-futott át az agyamon ez a hosszú gondolatmenet egy pillanat alatt.
-Jó kis ház.-mondta Paul és lehuppant a kanapéra.
-Ideges vagy?-kérdeztem Pault. Bár tudtam a választ.
-Ezt inkább én kérdezhetném tőletek.-morogta a fiú.Majd fölcsillant a szeme.
-Tudjátok mit szoktam csinálni ha ideges vagyok?-kérdezte. Mint egy kisgyerek aki új csínyt eszelt ki.
Kérdőn néztünk barátunkra. Ő csak megfogta a kezünket és húzni kezdett. Ki,a tengerparta.
Föl. Föl a hatalmas sziklára.
-Paul ezt ugye nem gondolod komolyan.-vigyorogtam tanácstalanul.
-Ó dehogynem. Belevalóak vagytok nem?-kérdezte kaján vigyorral majd hirtelen mozdulattal lelökött a szikláról. Zuhanás közben,mintha valaki az erdőben fölszisszent volna,de biztos csak a szél.-gondoltam.
Őrületes érzés volt! Mámorító! Csak úgy hasítottam a levegőt. Az adrenalinszintem ,már ha van ilyen a vámpíroknál az egekbe szökött. Csak zuhantam és zuhantam,mintha sose akarna véget érni.-ilyen és eféle szép gondolatok jutottak eszembe,miközben észrevétlenül becsapódtam a sötétszürke óceánba.
-Hoppá..-vigyorodtam el magam a víz alatt, ami mintha nem hideg hanem langyos lett volna. Hagytam,hogy a hullámok ide-oda cibáljanak.Élveztem a tenger pajkos játékát mozdulatlan testemmel. Ekkor csattanást hallottam. Majd az erdő felől morgás hangját hozta a szél. Már megint az a farkas?
Paul kidugta vizes fejét a vízből és elüvöltötte magát:
-Fogd már vissza magad!-ordított az erdő felé és rám nézett.
-Semmi bajod.. Akkor meg mit pofázik...-suttogta rettenetesen halkan. Úgy tettem mintha nem hallottam volna. Mivan?-ötlött fel bennem a gondolat ,de ekkor Sara érkezett meg.
-Ez istenkirály volt!-kiáltott és rámászott Paul hátára.
Kiúsztunk a partra. Csurom vizesek voltunk. Eldöcögtünk a házunkig és adtunk Paulnak egy törölközőt. Miután nagyjából megszárítkozott gyorsan elsietett.
-Ezt megismételhetnénk.-mosolygott Sara.
-Nem.-vágtam rá és kimentem a szobából.

7.fejezet Amatőrök

Sara éppen a sakk szabályaiba próbált bevezetni,hatalmas unalmunkban.
-Ezt nem értem!Olyan hülyeség...-morogtam,mikor királynőjével minden lépésemet sakkba tartotta. Fölkaptam az egyik huszárt és szórakozottan forgatni kezdtem. Sara türelmesen nézett és kezében még mindig az a kő volt,amihez annyira ragaszkodott. Váltig állította,hogy pont olyan ,mint egy farkas,de szerintem csak aszalt szilva alakja volt.Megborzongtam.Emlékeztem emberi életemben gyűlöltem az aszalt szilvát.
Ekkor hirtelen hatalmas zörejjel berobbant az ajtó.
-Mi a fene?-morogta Sara és fölpattant.
-Várj.-suttogtam és megfogtam a karját.Lerántottam magam mellé és a szájára tapasztottam kezemet.Némán hallgattunk. Két ember szívverése,lélegzete,és lopakodása hangzott a házunkba. Lassan kisompolyogtunk a nappaliból a konyhába.
Egy símaszkos ember éppen egy hatalmas zsákba próbálta betuszkolni újonnan szerzett plazmatévénket.
A másik ember két frissen szerzett Apple márkájú laptopunkat nyomorgatta be egy túrahátizsákba.
Csípőre tett kézzel álltunk és néztük az ügyködésüket.Szegények!-sóhajtottam halkan.
-Mi járatban fiúk?-csengett a hangom a néma csöndben.
Rémülten néztek föl,de mikor meglátták,hogy csak két lány az elvigyorodtak.
Újra fölsóhajtottam.
-Ezt nem kellett volna.-vicsorgott Sara és pillanatok alatt kikapta a betörő kezéből új,imádott laptopját.
Odaléptem a tévét gyömöszkélő emberhez és megragadtam a nyakát.
-Ez nagyon rossz ötlet volt.-fújtattam és megszorítottam. Vagyishogy akartam de túl heves mozdulattal,hallottam ahogy a nyaka eltörik.
-Hoppá!-trilláztam és a földre dobtam a hullát.
Sara is végzett a másikkal.
-El kell rejtenünk őket.-mondtam komolyan és fölvettem az egyik holttestet.
-Ássuk el őket!-csillant föl Sara szeme.
-Sara.. Túl sok krimit nézel.-mondtam komoran,erre mindketten elnevettük magunkat. Érdekes. Meg kellett volna bánnom,hogy megöltem őt. De nem tettem. Egyszerűen elvakított az új erő,a gyorsaság,a hatalom.
Akkor még fogalmam sem volt,mennyire el tudnak bánni egy magamfajtával. Az emberi életek csupán annyit jelentettek nekem,mintha lefejeztem volna egy Barbie babát. Magyarán semmit. Abszolút jelentéktelen kis tényező volt,hogy gyilkoltam. Öltem.Öltem embert és nem is egyet. Nem is egyet hanem sokat. Sokat sokat rengeteget. Utolsó perceimben is ezen agyaltam. Nem feltétlen kellett volna gyilkológépnek lennem. Volt más élet is. A sárgaszeműek nem öltek embereket. Velük új,patyolat tiszta életet kezdhettem volna. De sajnos ezt már nem tehettem meg.
                                                                         *

A hullákat végül tényleg elástuk. Aztán nyugodtan,mintha mi sem történt volna visszamentünk a házba és folytattuk a sakkozást.
-Megyek olvasok egy kicsit.-jelentettem ki és bevonultam a szobámba. Sara is így tett. Nem bírtam másra gondolni. Azokban az emberekben ott a vér. Nekik már úgyis mindegy.Riley nem fogja megtudni. Nem tudhatja meg...-győzködtem magam.
Kárba fog veszni az a sok pompás vér... Muszáj kimennem és meginnom,a szomjúság kibírhatatlan,ráadásul a szemem is szénfekete. Nem bírom. A torkom mart. Kiugrottam az ablakon. Rohantam az erdő mélyére pont oda ahol elástuk a hullákat.
Sara ott térdelt a földkupacon és vadul kaparta a földet.
Hirtelen olyan megállíthatatlanul elkezdtem nevetni,hogy a földre roskadtam. Csilingelő kacagásom megtörte az erdő csendjét. Sara rémülten fölnézett és mikor meglátott elvigyorodott. Fölállt és odajött hozzám.
-Gyere menjünk.-suttogta és visszamentünk a házba.
-Holnap elmegyünk vadászni.-mormogtam még mindig vigyorogva.


                                                                                         *

Reggel korán indultunk Elindultunk egy szagnyomon és találtunk öt szarvast. Ráugrottam a legnagyobbra és megharaptam a nyakát. Még meleg volt és friss,így egy fokkal jobb,mint amit Riley hozott nekünk.
A megváltó vér megállíthatatlanul csurgott le a torkomon. Sokkal tovább tartott,mint egy ember. Mikor kiürült megnyaltam a számat és egy újabb példányra vetettem rá magam. Megöltem négyet az ötből,mert Sara nemrég volt vadászni, de a szomjam nem igazán csillapodott. Zavartan néztem Sarára. Általában már egy embertől is jobb volt nemhogy négytől...
Sara megértően bólintott. Találtunk még pár szarvast és néhány vaddisznót (tudom undorító) ,és miután elfogyasztottuk őket elégedetten tértünk vissza házunkba. A szomjunk még így is rettenetes volt,de nem olyan rossz,mint a vadászat előtt. Sara bekapcsolta a tévét és megkereste a híradót. Némán bámultunk a bemondónőre. Rólunk beszélt.

6. fejezet Hajsza

-Menjünk sétálni.-javasolta Sara legnagyobb unalmunk közepette.
-Rendben.-feleltem unottan és fölálltam.
-Csak felöltözöm.-vigyorgott rám Sara és eltűnt újdonsült gardróbunk irányába. Fejcsóválva követtem.
Sara lekapta az apró pólóanyagból készült sortját és a topot ami rajta volt. Én is ugyanezt tettem. Ez elég kényelmes "itthoni" öltözék volt. Sara felvett egy fekete farmert én pedig egy világos,koptatott darabot szemeltem ki magamnak. Barátnőm lila ujjatlan fölsőt húzott én pedig egy kék rövid ujjút.
-Mehetünk-jelentettem ki és elindultam,ki a házból.

 -Most merre?-kérdezte Sara.
-Menjünk le a tengerpartra.-válaszoltam és a z óceán morajlása felé vettem az irányt. Átbaktattunk a sűrű, a zöld minden árnyalatában játszó erdőn,melyen állandó köd ült. Már kezdtek ritkulni a fák,csak néhol pár páfrány tünedezett fel a tengerpartra vezető úton. Végül megpillantottuk az óceánt. Kora reggel volt,bár a Nap már fölkelt. A messze elnyúló eget felhők borították . Az óceán sötétszürkén háborgott. Hullámai ki-kicsaptak a partra. Végig sétáltunk a színes kavicsokkal borított parton,el egészen az uszadékfák csoportjáig. Messze egy tábla hírdette La Push. Letelepedtem egy fehér uszadékfára és a távolba néztem. Az öblöt sziklák keretezték,melyeken hatalmas örökzöldek álltak rendíthetetlenül,ki tudja hány éve. Sarával némán figyeltük a tájat. A sötétszürke tenger egy hatalmas hulláma elérte a lábunkat. De nem éreztem hidegnek,pedig még csak május közepén jártunk. Hirtelen az egyik sziklán alakok kezdtek kibontakozni. Persze rettentően kifinomult szememmel gyorsan össze tudtam számolni, 8-an voltak,de az arcukat már nem látam. Túlságosan messze voltak. Egy férfi,egy lány és hat fiú álldogált a szikla szélén. Mindegyik bőre bronzszínű,hajuk szénfekete. Félmeztelen voltak,kivéve a lányt így láttam rettentő izmos felsőtestüket.
-Ezek meg mit művelnek?-kérdeztem idegesen.
-Nem tudom.-motyogta Sara és szemét újra az álldogállókra szegezte.
Majd az egyik nekifutott.
-Uramisten!-kaptam szám elé a kezem.És ez így ment míg mindannyian levetődtek a hatalmas sziklaszirtről. Egy fiú maradt utoljára. Ő is nekifutott és ugrott volna, de hirtelen megcsúszott.
-Ne!-sikítottam és láttam ahogy a fiú egy ideig egyensúlyát vesztve kalimpál a levegőbe,majd a vízbe csapódik.Eszeveszett sebességgel kezdtem rohanni a víz felé.Sara pillanatok alatt beért és elkapta a karom.
-Bree!Nyugi!-suttogta és a part felé mutatott. A távoli parton a fiú kecmergett ki a vízből.Nem láttam az arcát,de mintha vigyorgott volna. Mi? Ez meg hogy lehet?Vigyorgott? Normális ember nem éli túl ezt a becsapódást...-merengtem.Addig bámultunk az alakok után,míg nyomuk nem veszett az erdőben.
Hitetlenkedő pillantások közepette elindultunk az erdőbe,vissza a házba.A házunkba.-Büszkén ízlelgettem magamban a szót.
Némán sétáltunk egymás mellett,halk,szinte surranó lépteink elvesztek az erdő háttérzajában. Hirtelen halk szitkozódás törte meg a csendet,majd mintha valami széthasadt volna,a következő pillanatban vad morgás hallatszott közvetlen a hátunk mögül.Lopva hátrapillantottam. Egy hatalmas ezüstszürke farkas állt mögöttünk.
Akkor volt,mint egy jól kifejlett ló.Hatalmas izmos teste megfeszült,ugrásra készen állt. Rájöttem,hogy mi vagyunk a célpont így villámgyors futásba eredtem. Sara is követte a példám.De sajnos a farkas is. Áthajszolt az egész erdőn,Néha majdnem beért és akkor már a lábunknál csattogtak hatalmas agyarai.
-Sara..-ziháltam
-Hm?-kérdezte a lány. Érdeklődöen rám nézett. Aranyszín szeme csillogott az izgalomtól.Pupillái hatalmasra tágultak.
-Semmi.-motyogtam és gyorsabbra vettem a tempót.
A farkas egészen egy apró tisztásig kergetett bennünket. Ekkor hirtelen megálltam és szembefordultam az óriási állattal. A farkas hatalmasat fékezett és megállt. Felegyenesedett és egyenesen a szemembe nézett. Olyan ismerős volt ez a tekintet...
Félrefordította a fejét ls nyüszíteni kezdett. Mintha panaszkodással összekevert káromkodás lett volna.
-Bree Gyere már!-kiáltott Sara a tisztás másik végéből.
-Várj!-intettem le.A farkas lesunyt fülekkel beugrott a fák közé.Tátott szájjal meredtem a bestia után.
-Ez meg mi volt?-suhant oda mellém Sara.
-Fogalmam sincs.-morogtam.
Ekkor egy fiú ugrott ki a bokrok közül. Izmos,bronzbarna felsőtest, rövidre nyírt fekete haj.
-Paul!-lelkendeztem és a nyakába ugrottam. Paul lefejtette kezeimet a nyakáról és befogta az orrát.
-Sziasztok.-mondta orrhangon
-Paul!Ne már!-lökte oldalba Sara.
Paul vigyorogva leengedte a kezét és hatalmas karjával magához húzott bennünket.
-Hát itt vagytok.-sóhajtott lemondóan.
Paul két évvel fölöttünk járt a suliban és nagyon jóban voltunk vele. Minden hétvégén elmentünk valahová,moziba vagy valami. Persze csak haverok voltunk. Akkor barátkoztunk össze mikor év elején Samantha kiszemelt bennünket és folyamatosan minket piszkált. Paul lerendezte.
Most pedig én is.De én örökre
-Paul!Hogy kerülsz ide?-faggattam a fiút.
-Inkább ti hogy kerültök ide?-kérdezte szomorúan.Nem tudom mi baja volt.Gondolom észre vette a változást de nem hinném hogy emiatt szomorkodott.
-Csak ugráltunk a srácokkal.-válaszolt Paul előbbi kérdésemre,látva,hogy mi hallgatunk.
-Ti voltatok?-hüledezett Sara.
-Mi van azzal a fiúval aki megcsúszott?-kérdeztem gyorsan.Nem tudtam volna megmagyarázni miért érdekel ennyire.
-Láttatok minket?-csillant fel Paul szeme.
Sürgetően bólintottam.
-Jaa Embry..-vigyorgott Paul.-Jól van. Minden oké.Csak megcsúszott,ennyi az egész.
-Csak megcsúszott?-kérdeztem döbbenten.-De hát nem láttad hogy lezuhant?-kérdeztem kétségbeesve.
Paul furcsán nézett rám.Még ő néz furcsán rám.. Remek..
-Jajj Bree..Nyugi már Embry tud vigyázni.-mosolygott bocsánatkérően.
-Azt láttam...-motyogtam.
-De miért is kérdezted?-kérdezte somolyogva.
Elkomorodtam.
-Paul...Az ember- itt kissé megakadtam és ezt Paul is észrevette.Hirtelen dühös villámok cikáztak tekintetében-Nem minden nap lát egy embert lezuhanni egy ilyen magas szikláról.-morogtam.
-Jó jó!-emelte föl a kezét.Hirtelen farkasüvöltés rázta meg a tisztás nyugalmát.
-Sajnálom mennem kell.-mondta a fiú.-Majd kereslek.-nézett rám és eltűnt.

5.fejezet Új házunk

Mire feleszméltem révületemből Riley a földön fetrengett.Halkan nyöszörgött és a haját markolászta. Sarával döbbenten meredtünk egymásra.
-Sara....-kezdtem
-Gyerünk.-mondta a lány.
Átugrottunk az ajtó előtt rángatózó Rileyt és rohantunk. Rohantunk,ki az újszülöttekkel teli épületből,ki a szabadba. Onnantól kezdve nem tudom merre mentünk,át a külvároson át a réteken és szántóföldeken,be a hatalmas Forks-i erdőbe.
-Nos...-mondta Sara-Most hogyan tovább?-Szeme fekete volt.
-Hát gondolom keresünk valami szállást és..és...-akadtam meg. Fogalmam sem volt most hogyan tovább.
-Bree...Ugye tudod,hogy nem ölhetünk embert!-kérdezte Sara remegő hangon.
                                                                              *

-Miért nem?-kérdeztem rémülten.
-Mert akkor Riley megtudja hol vagyunk.Bár így is képes megtalálni minket a szagunk alapján,de szerintem nem fog vesződni vele,ám ha feltűnést keltenénk rögtön itt teremne és végezne velünk.Vagy visszavinne az apró szobába.Nem akarok visszamenni Bree-könyörgött Sara cérnavékony hangon.
-Én sem..-suttogtam.
-De akkor mit..?-kérdeztem elfúló hangon.
-Biztos vannak itt állatok...-motyogta Sara.
-Ne... -nyögtem.
                                                                             *

Késő estig kerestünk szállást,de nem találtunk. Sara végül feladta és a lelkemre kötötte,hogy amíg ő elmegy vadászni keressek valami viskót.Beleegyeztem,így egész éjjel keringtem az erdőbe. Aztán találtam egy kis elhagyatott kunyhót. Gondolom vadászlak lehetett valamikor. Betörtem az ajtót és beléptem. Egy apró ágy piros ágytakaróval és egy kis szekrény. Mindössze ennyi volt a tartalma a viskónak.A földön üres sörösüvegek hevertek szanaszét.
-Remek!-lelkendeztem.És kihátráltam az ajtón. Tudtam ez nem megfelelő számunkra.Tovább keresek és ha nem lesz semmi visszajövök.
Olyan 11 fele találtam egy szép nagy házat. Tökéletes volt. Ez a ház kell nekem.-gondoltam. Nem érdekel ha laknak benne.-Megoldom...
Beléptem az ajtón. Hangtalanul törtem föl a zárat.A nappaliból tévé hangja szűrődött ki.Észrevétlenül belestem.A kanapén egy középkorú férfi és egy nő ült. Ölükben egy 6-7 év körüli kislány és egy 3 éves forma kisfiú.
-Ne -suttogtam és leroskadtam a földre.Torkomba hatalmas gombóc nőtt.A szomjúság úúgy kínzott! De nem ölhettem meg őket ...!
Idegesen járkáltam a konyhába.-Nekem kell ez a ház.-motyogtam.
-Kimegyek hozok valami nasit!-mondta a férfi és felállt a kanapéról.
-Rendben drágám!-felelte a felesége és tekintetét újra a televízióra tapasztotta.
Mielőtt észbe kaphattam volna a férfi döbbenten bámult rám.
Érdekes látványt nyújthatott egy gyönyörű,falfehér tinédzser lány,mocskos,véres,szakadt ruhával a konyhájában.
-Ki..ki...ki..ki vagy te?-dadogta. Hirtelen csodás ötletem támadt.
-A Seattle-i gyilkosságok mondanak neked valamit?-kérdeztem vérfagyasztó hangon.Hallottam ahogy a szívverése fölgyorsul.
-Kérlek ne! lj meg csak a gyerekeimet ne ! Könyörgöm!-mondta a férfi majhogynem sírva.
-Nem,nem,nem.Nem akarlak megölni.-jelentettem ki.
-Hát akkor mit akarsz?- nézett fel rám csodálkozva.
-Csupán a házadat -mondtam szenvtelenül.
-A házamat?-hebegett a férfi
-Azt kérem,hogy tűnjetek el innen és senkinek ne beszélj erről,vagy különben te és a gyerekeid-a gyerekeidnél megnyomtam a hangsúlyt-lesztek a következők a halottak listáján.
-Rendben. Úgyis van egy házunk a városban.-mondta a férfi zavartan.
-Egy órát kapsz,hogy eltűnjetek innen.Pakolj össze mindent. A bútorokat a közeli tisztásról szállíthatod el holnap reggel.
-Jó.-bólintott a férfi és besietett a nappaliba.
Gyorsan kimentem a házból. Be kell rendeznem,ki kell festenem, kellenek új ruhák ja és egy kocsi sem ártana..-soroltam magamban a teendőimet. Magam sem gondoltam volna,hogy ilyen gyorsan kész leszek vele.
Miután a férfi és családja elhagyták a házat elsiettem. Utam a városba vezetett. Nem akarom részletesen leírni "bevásárló körutamat". A lényeg az ,hogy reggelre a nappali levendula színben pompázott hozzá illő bútorokkal,az én szobám zöld és világoskék elemekből állt,Sara-é pedig világoskékből és sötétkékből. Ezenkívül volt még a házban egy konyha.. amit ugye nem igazán fogunk használni... na meg a fürdőt sem.. Maximum zuhanyzásra. Ja és a gardrób! Kicsit feltankoltam.
A garázsban pedig ott virított az égszínkék Audi R8-am és Saranak szánt Ferrarim. Tökéletes.
Sara hajnalban érkezett meg a házba.
-Bree... hihetetlen vagy.-mormolta elégedetten és lehuppant a kanapéra.