6. fejezet Hajsza

-Menjünk sétálni.-javasolta Sara legnagyobb unalmunk közepette.
-Rendben.-feleltem unottan és fölálltam.
-Csak felöltözöm.-vigyorgott rám Sara és eltűnt újdonsült gardróbunk irányába. Fejcsóválva követtem.
Sara lekapta az apró pólóanyagból készült sortját és a topot ami rajta volt. Én is ugyanezt tettem. Ez elég kényelmes "itthoni" öltözék volt. Sara felvett egy fekete farmert én pedig egy világos,koptatott darabot szemeltem ki magamnak. Barátnőm lila ujjatlan fölsőt húzott én pedig egy kék rövid ujjút.
-Mehetünk-jelentettem ki és elindultam,ki a házból.

 -Most merre?-kérdezte Sara.
-Menjünk le a tengerpartra.-válaszoltam és a z óceán morajlása felé vettem az irányt. Átbaktattunk a sűrű, a zöld minden árnyalatában játszó erdőn,melyen állandó köd ült. Már kezdtek ritkulni a fák,csak néhol pár páfrány tünedezett fel a tengerpartra vezető úton. Végül megpillantottuk az óceánt. Kora reggel volt,bár a Nap már fölkelt. A messze elnyúló eget felhők borították . Az óceán sötétszürkén háborgott. Hullámai ki-kicsaptak a partra. Végig sétáltunk a színes kavicsokkal borított parton,el egészen az uszadékfák csoportjáig. Messze egy tábla hírdette La Push. Letelepedtem egy fehér uszadékfára és a távolba néztem. Az öblöt sziklák keretezték,melyeken hatalmas örökzöldek álltak rendíthetetlenül,ki tudja hány éve. Sarával némán figyeltük a tájat. A sötétszürke tenger egy hatalmas hulláma elérte a lábunkat. De nem éreztem hidegnek,pedig még csak május közepén jártunk. Hirtelen az egyik sziklán alakok kezdtek kibontakozni. Persze rettentően kifinomult szememmel gyorsan össze tudtam számolni, 8-an voltak,de az arcukat már nem látam. Túlságosan messze voltak. Egy férfi,egy lány és hat fiú álldogált a szikla szélén. Mindegyik bőre bronzszínű,hajuk szénfekete. Félmeztelen voltak,kivéve a lányt így láttam rettentő izmos felsőtestüket.
-Ezek meg mit művelnek?-kérdeztem idegesen.
-Nem tudom.-motyogta Sara és szemét újra az álldogállókra szegezte.
Majd az egyik nekifutott.
-Uramisten!-kaptam szám elé a kezem.És ez így ment míg mindannyian levetődtek a hatalmas sziklaszirtről. Egy fiú maradt utoljára. Ő is nekifutott és ugrott volna, de hirtelen megcsúszott.
-Ne!-sikítottam és láttam ahogy a fiú egy ideig egyensúlyát vesztve kalimpál a levegőbe,majd a vízbe csapódik.Eszeveszett sebességgel kezdtem rohanni a víz felé.Sara pillanatok alatt beért és elkapta a karom.
-Bree!Nyugi!-suttogta és a part felé mutatott. A távoli parton a fiú kecmergett ki a vízből.Nem láttam az arcát,de mintha vigyorgott volna. Mi? Ez meg hogy lehet?Vigyorgott? Normális ember nem éli túl ezt a becsapódást...-merengtem.Addig bámultunk az alakok után,míg nyomuk nem veszett az erdőben.
Hitetlenkedő pillantások közepette elindultunk az erdőbe,vissza a házba.A házunkba.-Büszkén ízlelgettem magamban a szót.
Némán sétáltunk egymás mellett,halk,szinte surranó lépteink elvesztek az erdő háttérzajában. Hirtelen halk szitkozódás törte meg a csendet,majd mintha valami széthasadt volna,a következő pillanatban vad morgás hallatszott közvetlen a hátunk mögül.Lopva hátrapillantottam. Egy hatalmas ezüstszürke farkas állt mögöttünk.
Akkor volt,mint egy jól kifejlett ló.Hatalmas izmos teste megfeszült,ugrásra készen állt. Rájöttem,hogy mi vagyunk a célpont így villámgyors futásba eredtem. Sara is követte a példám.De sajnos a farkas is. Áthajszolt az egész erdőn,Néha majdnem beért és akkor már a lábunknál csattogtak hatalmas agyarai.
-Sara..-ziháltam
-Hm?-kérdezte a lány. Érdeklődöen rám nézett. Aranyszín szeme csillogott az izgalomtól.Pupillái hatalmasra tágultak.
-Semmi.-motyogtam és gyorsabbra vettem a tempót.
A farkas egészen egy apró tisztásig kergetett bennünket. Ekkor hirtelen megálltam és szembefordultam az óriási állattal. A farkas hatalmasat fékezett és megállt. Felegyenesedett és egyenesen a szemembe nézett. Olyan ismerős volt ez a tekintet...
Félrefordította a fejét ls nyüszíteni kezdett. Mintha panaszkodással összekevert káromkodás lett volna.
-Bree Gyere már!-kiáltott Sara a tisztás másik végéből.
-Várj!-intettem le.A farkas lesunyt fülekkel beugrott a fák közé.Tátott szájjal meredtem a bestia után.
-Ez meg mi volt?-suhant oda mellém Sara.
-Fogalmam sincs.-morogtam.
Ekkor egy fiú ugrott ki a bokrok közül. Izmos,bronzbarna felsőtest, rövidre nyírt fekete haj.
-Paul!-lelkendeztem és a nyakába ugrottam. Paul lefejtette kezeimet a nyakáról és befogta az orrát.
-Sziasztok.-mondta orrhangon
-Paul!Ne már!-lökte oldalba Sara.
Paul vigyorogva leengedte a kezét és hatalmas karjával magához húzott bennünket.
-Hát itt vagytok.-sóhajtott lemondóan.
Paul két évvel fölöttünk járt a suliban és nagyon jóban voltunk vele. Minden hétvégén elmentünk valahová,moziba vagy valami. Persze csak haverok voltunk. Akkor barátkoztunk össze mikor év elején Samantha kiszemelt bennünket és folyamatosan minket piszkált. Paul lerendezte.
Most pedig én is.De én örökre
-Paul!Hogy kerülsz ide?-faggattam a fiút.
-Inkább ti hogy kerültök ide?-kérdezte szomorúan.Nem tudom mi baja volt.Gondolom észre vette a változást de nem hinném hogy emiatt szomorkodott.
-Csak ugráltunk a srácokkal.-válaszolt Paul előbbi kérdésemre,látva,hogy mi hallgatunk.
-Ti voltatok?-hüledezett Sara.
-Mi van azzal a fiúval aki megcsúszott?-kérdeztem gyorsan.Nem tudtam volna megmagyarázni miért érdekel ennyire.
-Láttatok minket?-csillant fel Paul szeme.
Sürgetően bólintottam.
-Jaa Embry..-vigyorgott Paul.-Jól van. Minden oké.Csak megcsúszott,ennyi az egész.
-Csak megcsúszott?-kérdeztem döbbenten.-De hát nem láttad hogy lezuhant?-kérdeztem kétségbeesve.
Paul furcsán nézett rám.Még ő néz furcsán rám.. Remek..
-Jajj Bree..Nyugi már Embry tud vigyázni.-mosolygott bocsánatkérően.
-Azt láttam...-motyogtam.
-De miért is kérdezted?-kérdezte somolyogva.
Elkomorodtam.
-Paul...Az ember- itt kissé megakadtam és ezt Paul is észrevette.Hirtelen dühös villámok cikáztak tekintetében-Nem minden nap lát egy embert lezuhanni egy ilyen magas szikláról.-morogtam.
-Jó jó!-emelte föl a kezét.Hirtelen farkasüvöltés rázta meg a tisztás nyugalmát.
-Sajnálom mennem kell.-mondta a fiú.-Majd kereslek.-nézett rám és eltűnt.